Sziasztok! Tudom kicsit elkéstem a résszel - most neki állhatnék hosszabban kifejteni az okokat, de nem teszem -, nem volt ihletem. Nem akartam, hogy unalmas legyen, ezért tartott ilyen sokáig. De nem húzom tovább az időt. Jó olvasást! xx, Sophie
Úgy döntöttem, hogy az ebédszünetemet is elbújva a tömeg elől töltöm, vagyis az iskola mögötti kis búvóhelyemen. Nem nagy szám az egész, de a célnak megfelel. Sietve tettem meg az utat, amikor egy ismerős hang hallatszott a számomra kedves kis helyről:
Úgy döntöttem, hogy az ebédszünetemet is elbújva a tömeg elől töltöm, vagyis az iskola mögötti kis búvóhelyemen. Nem nagy szám az egész, de a célnak megfelel. Sietve tettem meg az utat, amikor egy ismerős hang hallatszott a számomra kedves kis helyről:
- Nem én ezt nem tudom megtenni... - Hirtelen megtorpantam, majd lassabbra és halkabbra vettem lépteimet. Úgy véltem, hogy telefonált, ugyanis nem hallottam másik hangot.
- Nem kényszeríthetsz többet semmire sem! Ő nem ezt érdemli meg! - emelte fel hangját, mire megálltam és úgy hallgatóztam tovább. Nem lett volna szabad megtennem, de a kíváncsiság is egy rossz szokásom, ami ellen nem tudok mit tenni.
- Nem fogok többet engedelmeskedni Neked! Elegem van ebből! - A haragja hangos sírásba csapott át. Felbátorodtam, és mintha semmit sem hallottam volna odamentem.
- Hé, jól vagy? Minden rendben? - kérdeztem lágy hangon. Ijedten hátrafordult, majd az arcán végigfolyó könnycseppeket törölgette. Nem mondott semmit, résnyire nyitotta száját, de gyorsan be is csukta. Kíváncsian fürkésztem arcát, tudni akartam mi történt. Mielőtt újra mondhattam volna bármit is, szó nélkül elrohant.
Amikor a nap folyamán az utolsó csengőszó is megszólalt, mindenki gyorsan, vagy éppen lassan szállingózott ki az iskola épületéből. Én az utóbbiak közé tartoztam, némán sétáltam végig a hosszú folyosókon, amikor egy furcsa érzés kapott el. Hátrapillantottam, de már senki sem tartózkodott ott. Sietősebbre vettem lépéseimet, de az érzés csak nem múlt el. Hirtelen egy éles fájdalom kezdett el uralkodni a fejemen, majd azt vettem észre, hogy minden elsötétül előttem.
Egy romos faházikóban ébredtem, a fejem még mindig lüktetett. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, de emlékeim homályosak maradtak. Fájdalmasan pislákoltam, mint egy kialudni készülő gyertya fénye. Körbenéztem, miközben próbáltam felállni, de sehogy sem ment. A házikót vizslattam szemeimmel. Minden poros, koszos volt. Hűvös szellőt éreztem az arcomon. Egyetlen egy ablak helyezkedett el velem szemben, viszont azon is tátongott egy hatalmas lyuk. Volt még a sarokba egy igen rozoga asztal, ami fából készült valószínűleg jó sok évvel ezelőtt. Cincogásra lettem figyelmes, egy egér szaladgált a szoba közepén valamiféle ételt keresve. Amikor észrevette, hogy figyelem, megállt pár lépésre előttem. Mellső két lábát felemelte, úgy nézett rám. Tekintetem áttévedt vissza az ablakra, a házat fák vették körül, amiből arra következtettem, hogy egy erdőben voltam. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy kerültem oda. Közben az egér az ágy felé közelített, amin feküdtem. Egy ezüst kulcsot, ami nagyobb volt nála, vonszolt maga után. Mielőtt felfedezhettem volna, hogy miben sántikál, egy ajtó csapódását, majd ismeretlen hangokat hallottam, amik vélhetően egy másik szobából származtak. Nem igazán értettem, hogy miről beszéltek, valószínűleg rólam. A beszélgetés abbamaradt, majd az ajtó nagy nyikorgásokkal kitárult. Belépett egy középkorú férfi, aki mögött egy ismerős alakot pillantottam meg. Gonoszul vigyorgott rám, nem fogtam fel, hogy mi történt akkor. Közelebb sétált hozzám, míg a férfi megállt az ajtóban. Mindenki csendben volt, csak a fák susogását lehetett hallani.
- Mit akarsz tőlem?! - sziszegtem fájdalmasan. A fejem még mindig szüntelenül lüktetett.
- Most végre bosszút tudok állni, azért amit velem tettél! - Gonosz vigyora egyre szélesebb lett arcán, mondhatni fülig ért a szája. Semmit nem fogtam fel a történtekből. Értetlen arckifejezésemet látván megszólalt lenézően:
- Tavaly decemberben olyat tettél velem, amit most meg fogsz bánni! - Hirtelen eszembe jutott minden, az emlékképek folyóként folytak le szemem előtt. Egyetlen egy mondat játszódott le a fejemben folyamatosan: "Egyszer még elkaplak, ha addig élek is!" Végem...
Az ütések, amik mindenfelé érték testem, egyre fájdalmasabbak lettek. A szemem összeszorítva vártam, hogy abbahagyják amit velem művelnek. Két karomat lefogva ütöttek-vertek, ahol csak értek. Olyan tíz perc telhetett el, amikor már nem küzdöttem ellenük. Ők voltak az erősebbek, én csak egy kis hangyának éreztem magam, akit könnyedén összetaposnak. Kezdtem azt érezni, hogy szinte élettelen testem elernyed. Már az ütések is elviselhetőbbek voltak. Szemem óvatosan kinyitottam, de ahogy megláttam, hogy egy ökölbe szorult kéz vészesen közeledik arcomhoz, be is csuktam. Többet nem nyitottam ki, semmit sem éreztem. Nehezemre esett lélegezni, mint ahogy megmozdulni is. Nem hallottam semmit, az összes erőm egy csettintésre elszállt tőlem.
- Niall... Niall! - hallottam mellőlem. Minden hang összemosódott, alig tudtam kivenni belőle a forrását. Hideget éreztem az arcomon, ami hűsítette forróságát. Ismét hallottam a hangot, de tisztább volt, mint az előző. Megpróbáltam kinyitni szemeimet, hogy lássam újabb látogatómat. Hunyorogva néztem, minden homályos volt. Csak valami vöröset láttam összemosódva. Látásom villámgyorsasággal tisztult ki, amikor ráeszméltem mi is történt velem. Arcom eltorzult az undortól, és felkészültem porig alázni Őt, de megkönnyebbülten közbeszólt:
- Hál' Istennek! Már azt hittem sose nyitod ki a szemedet! - Meglepetten bámultam rá, mire el kezdett olyanokról hadarni, ami eddig is világos volt, de Ő nem tudta, hogy tisztában vagyok vele. Aztán rátért a lényegre:
- Felhívott és közölte velem, hogy nincs többé szüksége rám és, hogy megoldta egyedül is az ügyet. Amilyen gyorsan csak tudtam idesiettem Hozzád. - Szóhoz sem jutottam, nem volt mit mondanom.
- Miért tették ezt Veled? - kérdezte csendesen, Hogy miért? Fejemben lejátszódott, ami még aznap játszódott, amiért ezt kaptam.
- Olyan kilenc óra körül lehetett, amikor este sétáltam hazafelé. Egy lélek sem mászkált körülöttem, síri csend volt. Azonban nyöszörgéseket hallottam egy sikátorból, így elindultam arrafelé. - Bárcsak ne tettem volna! - Óriási meglepetés ért! Egy lány volt ott meg Ő. Megtorpantam, azon tűnődtem mit kéne tennem. A lány észrevett, így nem volt más választásom, minthogy közbeavatkozzak. - A hideg végigfutott a hátamon, ahogy lassan, óvatosan ejtettem ki a szavakat.
Amikor a nap folyamán az utolsó csengőszó is megszólalt, mindenki gyorsan, vagy éppen lassan szállingózott ki az iskola épületéből. Én az utóbbiak közé tartoztam, némán sétáltam végig a hosszú folyosókon, amikor egy furcsa érzés kapott el. Hátrapillantottam, de már senki sem tartózkodott ott. Sietősebbre vettem lépéseimet, de az érzés csak nem múlt el. Hirtelen egy éles fájdalom kezdett el uralkodni a fejemen, majd azt vettem észre, hogy minden elsötétül előttem.
Egy romos faházikóban ébredtem, a fejem még mindig lüktetett. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, de emlékeim homályosak maradtak. Fájdalmasan pislákoltam, mint egy kialudni készülő gyertya fénye. Körbenéztem, miközben próbáltam felállni, de sehogy sem ment. A házikót vizslattam szemeimmel. Minden poros, koszos volt. Hűvös szellőt éreztem az arcomon. Egyetlen egy ablak helyezkedett el velem szemben, viszont azon is tátongott egy hatalmas lyuk. Volt még a sarokba egy igen rozoga asztal, ami fából készült valószínűleg jó sok évvel ezelőtt. Cincogásra lettem figyelmes, egy egér szaladgált a szoba közepén valamiféle ételt keresve. Amikor észrevette, hogy figyelem, megállt pár lépésre előttem. Mellső két lábát felemelte, úgy nézett rám. Tekintetem áttévedt vissza az ablakra, a házat fák vették körül, amiből arra következtettem, hogy egy erdőben voltam. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy kerültem oda. Közben az egér az ágy felé közelített, amin feküdtem. Egy ezüst kulcsot, ami nagyobb volt nála, vonszolt maga után. Mielőtt felfedezhettem volna, hogy miben sántikál, egy ajtó csapódását, majd ismeretlen hangokat hallottam, amik vélhetően egy másik szobából származtak. Nem igazán értettem, hogy miről beszéltek, valószínűleg rólam. A beszélgetés abbamaradt, majd az ajtó nagy nyikorgásokkal kitárult. Belépett egy középkorú férfi, aki mögött egy ismerős alakot pillantottam meg. Gonoszul vigyorgott rám, nem fogtam fel, hogy mi történt akkor. Közelebb sétált hozzám, míg a férfi megállt az ajtóban. Mindenki csendben volt, csak a fák susogását lehetett hallani.
- Mit akarsz tőlem?! - sziszegtem fájdalmasan. A fejem még mindig szüntelenül lüktetett.
- Most végre bosszút tudok állni, azért amit velem tettél! - Gonosz vigyora egyre szélesebb lett arcán, mondhatni fülig ért a szája. Semmit nem fogtam fel a történtekből. Értetlen arckifejezésemet látván megszólalt lenézően:
- Tavaly decemberben olyat tettél velem, amit most meg fogsz bánni! - Hirtelen eszembe jutott minden, az emlékképek folyóként folytak le szemem előtt. Egyetlen egy mondat játszódott le a fejemben folyamatosan: "Egyszer még elkaplak, ha addig élek is!" Végem...
Az ütések, amik mindenfelé érték testem, egyre fájdalmasabbak lettek. A szemem összeszorítva vártam, hogy abbahagyják amit velem művelnek. Két karomat lefogva ütöttek-vertek, ahol csak értek. Olyan tíz perc telhetett el, amikor már nem küzdöttem ellenük. Ők voltak az erősebbek, én csak egy kis hangyának éreztem magam, akit könnyedén összetaposnak. Kezdtem azt érezni, hogy szinte élettelen testem elernyed. Már az ütések is elviselhetőbbek voltak. Szemem óvatosan kinyitottam, de ahogy megláttam, hogy egy ökölbe szorult kéz vészesen közeledik arcomhoz, be is csuktam. Többet nem nyitottam ki, semmit sem éreztem. Nehezemre esett lélegezni, mint ahogy megmozdulni is. Nem hallottam semmit, az összes erőm egy csettintésre elszállt tőlem.
- Niall... Niall! - hallottam mellőlem. Minden hang összemosódott, alig tudtam kivenni belőle a forrását. Hideget éreztem az arcomon, ami hűsítette forróságát. Ismét hallottam a hangot, de tisztább volt, mint az előző. Megpróbáltam kinyitni szemeimet, hogy lássam újabb látogatómat. Hunyorogva néztem, minden homályos volt. Csak valami vöröset láttam összemosódva. Látásom villámgyorsasággal tisztult ki, amikor ráeszméltem mi is történt velem. Arcom eltorzult az undortól, és felkészültem porig alázni Őt, de megkönnyebbülten közbeszólt:
- Hál' Istennek! Már azt hittem sose nyitod ki a szemedet! - Meglepetten bámultam rá, mire el kezdett olyanokról hadarni, ami eddig is világos volt, de Ő nem tudta, hogy tisztában vagyok vele. Aztán rátért a lényegre:
- Felhívott és közölte velem, hogy nincs többé szüksége rám és, hogy megoldta egyedül is az ügyet. Amilyen gyorsan csak tudtam idesiettem Hozzád. - Szóhoz sem jutottam, nem volt mit mondanom.
- Miért tették ezt Veled? - kérdezte csendesen, Hogy miért? Fejemben lejátszódott, ami még aznap játszódott, amiért ezt kaptam.
- Olyan kilenc óra körül lehetett, amikor este sétáltam hazafelé. Egy lélek sem mászkált körülöttem, síri csend volt. Azonban nyöszörgéseket hallottam egy sikátorból, így elindultam arrafelé. - Bárcsak ne tettem volna! - Óriási meglepetés ért! Egy lány volt ott meg Ő. Megtorpantam, azon tűnődtem mit kéne tennem. A lány észrevett, így nem volt más választásom, minthogy közbeavatkozzak. - A hideg végigfutott a hátamon, ahogy lassan, óvatosan ejtettem ki a szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése